Megtanulhatsz rajzolni, mindössze 4 nap alatt!” – ígéri a hirdetés. Micsoda? Négy nap után képes leszek rajzolni?
Én? Ismerve magamat, na meg a képességeimet, ez elég hihetetlenül hangzik…
“Ha le tudod írni a neved, akkor képes vagy rajzolni is!” – olvasom pár sorral lejjebb. Hát éppenséggel a nevemet le tudom írni, de hogy rajzolni nem tudok, az biztos!
“A művészi rajzolásra való képesség születésétől fogva mindenkiben mélyen belül szunnyad!” – ezen meg már csak mosolygok: bennem ez a képesség nem szunnyad, hanem horkolva alszik! Felébreszthetetlenül…
Az igazi meglepetés akkor ér, amikor megnézem a korábbi résztvevők előtte-utána alkotásait. Ez nem lehet igaz! Az első nap rajzolt ákombákomokból a negyedik nap végére nagyszerű portrék lettek! A változás elképesztő!
Mi a csuda történhet a négy nap alatt, hogy ilyen bámulatos fejlődésen mennek keresztül a hallgatók? Vajon nekem is sikerülne így megtanulnom rajzolni? Én is képes lennék minderre?
Miközben ezen morfondírozom, megszólal a fülemben egy kis hang: figyelj, másnak lehet, hogy megy, de neked? Nincs is kézügyességed! Kétbalkezes vagy! Nem tudsz rajzolni, és nem is fogsz megtanulni soha! Ne is álmodozz!
Kis hang ide, kis hang oda, a figyelemfelkeltő hirdetés megteszi a magáét: mások sikerén felbuzdulva és minden kétségem ellenére jelentkezek a Szepes Liliána által szervezett jobb agyféltekés rajztanfolyamra. Amit kb. 1 perc múlva már meg is bánok, de nincs visszaút. Akármennyire is félek a lebőgéstől, már döntöttem: mindenképpen elmegyek a kurzusra!
Az első nap ismerkedéssel kezdődik. Hogy könnyebb legyen megjegyezni egymás nevét, kapunk egy kitűzőt. A társaság összetétele igen vegyes, van itt gyermekével érkező anyuka, egyetemi hallgató, tanár, egyéni vállalkozó, stb. Egyetlen közös van csak bennünk: állítjuk, hogy nem tudunk rajzolni. Látva, hogy nem csak én vagyok bizonytalan, máris oldódik a feszültségem.
A bevezető előadásból megismerjük a bal és jobb agyféltekénk működését, foglalkozunk a kreativitással, hallunk a jelkép- és szimbólumrendszerekről, megtudjuk, hogyan gátolja előrejutásunkat a helytelenül rögzült hitrendszerünk, és hogy miképp lehet felszabadítani a blokkolt képességeinket. Az egész előadásból számomra az a legérdekesebb, amikor az előadó arról beszél, hogy a rajztudáson túl egy új szemléletmóddal leszünk gazdagabbak a negyedik nap végére. Erre kíváncsi vagyok!
Elmélet után máris jön a gyakorlat: azt a feladatot kapjuk, hogy készítsünk kontrollrajzokat, amelyekkel majd össze tudjuk hasonlítani a negyedik nap alkotásait. Miközben előbányászom a kapott csomagból a ceruzákat, kellemes füstölőillat terjed szét a teremben, és halkan megszólal egy nagyon kellemes dallam.
Ahogy tudom, megrajzolom az oktató által kért témákat. Ez a saját kezem, egy ember a teremből, a helység egyik sarka, illetve egy személy emlékezetből. A végeredmény nem dob fel. Enyhén szólva is a művek elég távol állnak a valósághű ábrázolástól. Szétnézek a teremben, de mások arcán is ugyanaz az elégedetlenség tükröződik, mint az enyémen. Nem vagyok egyedül.
A következő feladat a vakkontúr rajz: úgy kell lerajzolni a kezem, hogy közben nem nézhetek a papírra. Hát ez érdekes lesz – gondolom magamban. Ahogy az előadó kéri, folyamatosan nézem a kezem, miközben milliméterről milliméterre haladok a rajzzal. Nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek elsőre hangzott. Egyre idegesebb leszek, és amikor végre rápillantok a kész rajzra, elszörnyedek: a papíron csupán kusza vonalak tömkelege látható. Az eredmény egyáltalán nem emlékeztet egy kézfejre. Pedig milyen erősen koncentráltam… Az oktató megnyugtat, hogy elsőre mindenkinek így szokott sikerülni a vakkontúr rajz, ne keseredjek el, inkább próbáljam meg újra. És valóban, második, harmadik nekifutásra már egész tűrhető a rajzom.
Miután valamennyien elkészítettünk pár vakkontúr rajzot, újabb feladatot kapunk. Egy híres festő egyik portréját kell megrajzolnunk, de úgy, hogy fejjel lefelé fordítjuk az eredeti képet. Na ebből vajon mi fog kisülni? Elkezdem a másolást, és amikor befejezem a rajzot, visszafordítom a művemet. A hasonlóság meglepő!
Lassan véget ér a mai foglalkozás. Érdekes, de egyáltalán nem vagyok fáradt.
A második nap bemelegítéssel kezdünk, újra lerajzoljuk a kezünket. Még a tanfolyam elején tartunk, de máris jobban megy a munka, ez a rajzom sokkal élethűbb lett az előző napinál.
Ezt követően azt a feladatot kapjuk, hogy úgy rajzoljunk le egy tárgyat, hogy ne magát a modellt örökítsük meg a papíron, hanem a körülötte lévő üres teret. Micsoda? Rajzoljam le a levegőt? Nem értem, de nem vitatkozom, elkezdem rajzolni a semmit. Nem megy jól ez a feladat, ideges vagyok, alig várom, hogy befejezzem a rajzot. Kapkodok, radírozok, de mire végzek, a megfigyelt tárgy ott van a papíron. Hihetetlen!
Most pedig lyukon keresztül lyukat fogunk rajzolni! – mosolyog az előadó. Mi van? Döbbenten nézünk egymásra, egyikünk sem érti mi a feladatot. Tanárunk tovább mosolyogva arra kér bennünket, hogy egy fekete kartonlapon vágott lyukon keresztül nézve, rajzoljuk meg az időközben az asztalra készített növény levelei között lévő teret. Azt sem tudom, hogy kezdjek neki. Nézek jobbra, balra, az arcokon ugyanaz a tanácstalanság látszódik, mint az enyémen. Az egész teremben csak egy tizenéves srác dolgozik serényen.
Nekikezdek a rajznak, de minden porcikám, testem és lelkem egyaránt tiltakozik a munka ellen. Kimegyek a mosdóba, sétálok egyet a folyosón, kortyolok egy nagyot az ásványvizes palackból. Újra nekifutok a feladatnak. Végre valahára elkészülök, de nincs sikerélményem. Minek jöttem el egyáltalán erre a tanfolyamra?
Később megismerkedünk a kapott csomagban lévő összes rajzeszközzel, megtudjuk, hogy mi mire való, melyik ceruzával milyen tónusú rajzot lehet készíteni, majd az árnyékolásról tanulunk. Ez mind érdekes, de alig várom, hogy vége legyen ennek a napnak. Mielőtt hazamennénk, még lerajzoljuk a saját cipőnket. A művem elég jól sikerül, az oktatónk meg is dicsér, de valahogy nem dob fel az elismerés. Nem érzem jól magam…
A harmadik napon a bemelegítés után egy izgalmas feladatot kapunk: megrajzoljuk az első portrénkat. A kép egy ráncos, szakállas, kalapos öregembert ábrázol, ezt kell lemásolnunk. Forgatom egy darabig a képet, leteszem, felveszem, nézem innen, nézem onnan, hunyorgok, aztán egyszer csak fantasztikus dolog történik! Észreveszem a rajzon a negatív tereket, a fényeket, az árnyékokat! Értelmet nyer minden, amit az előző két nap tanultunk! Lázas munkába kezdek. Ahogy minél jobban belemerülök a rajzolásba, úgy egyre inkább megszűnik létezni számomra a külvilág. Leírhatatlan érzés kerít a hatalmába: alkotok! Szinte eggyé válok a ceruzával és a lappal. Amikor elkészülök, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy a papírról rám tekintő arcot én rajzoltam! Megnézem a csoporttársaim műveit is, és nem győzök csodálkozni! Minden rajz szuper lett!
Tanárunk végignézi a rajzainkat és a legnagyobb meglepetésünkre tökéletes jellemábrázolást ad mindannyiunkról! Alkotásaink megmutatják, hogy mi van bennünk! – válaszolja kérdésünkre.
Ebédszünetben csak bökdösöm az ételt, abszolút nem vagyok éhes. Tele vagyok energiával, és alig várom, hogy újra rajzolhassak. Mi történik velem?
Délután folytatjuk a portrérajzolást. Kb. 50 db nagyméretű fotóból válogatva mindenki választ magának egy szimpatikus képet, amit aztán lerajzol. Én egy híres amerikai színész fényképét húzom ki a kupacból. Úgy gondolom, hogy ha ezzel megbirkózok, akkor bármit és bárkit le tudok rajzolni! Pár órával később már a kész rajzot tartom a kezemben. A fotó és a rajz közötti hasonlóság döbbenetes!
Egy nappal korábban azt vártam, hogy minél hamarabb érjen véget a foglalkozás, ma úgy kell kitessékelni a teremből. Nem tudom abbahagyni a rajzolást!
Otthon, a vacsora után felbontok egy üveg vörösbort. Miközben az édes nedűt kortyolgatom, rám tör a rajzolhatnék. Gyorsan kerítek egy üres lapot, egy ceruzát és egy radírt. Nem sokkal később elégedetten nézem rajzot: egész tűrhetően sikerült megörökítenem az asztalon álló palackot.
A negyedik napon a szokásos bemelegítés után önarcképet készítünk. Ha mást le tudtok rajzolni, akkor saját magatok lerajzolásával is boldogulni fogtok! – biztat az oktatónk.
A feladat nem egyszerű. Szó szerint önmagunkkal nézünk szembe. Ahogy a saját vonásaim papírra vetésével bajlódok, ismét megszólal a kis hang a fejemben: te nem is így nézel ki! Nem ilyen a szemed! És a szád sem! Na és az orrod hogy áll? Ez nem te vagy!
Úgy döntök, hogy egy picit lazítok. Kimegyek a folyosóra és elmajszolok egy csokoládét. Váltok pár szót a mellettem ülővel, aki időközben utánam jött kiszellőztetni a fejét. Ő ugyanazokról az érzésekről számol be, amit alig pár perccel ezelőtt én is átéltem.
Ahogy visszamegyünk a terembe, vetek egy futó pillantást a csoporttársam önarcképére. A rajz pont ugyanúgy néz ki, ahogy ő maga. Hát akkor a saját lapomon lévő figura, akiről azt gondoltam, hogy nem is hasonlít rám, mégiscsak én lennék? Minden bizonnyal igen.
Újra kezembe veszem a ceruzát, magam elé húzom a fotót és a rajzlapot. Ezelőtt még soha nem töltöttem el ennyi időt a saját arcom fürkészésével. A kis hang időnként még mindig súg a fülembe, de már nem törődök vele. Én ilyen vagyok és kész. Megrajzolom a negatív tereket, árnyékolok, satírozok, egy-két helyről leszedem a felesleges grafitot, néhány apróbb részletet kijavítok. Egyre inkább belemerülök a folyamatba. A kezem szinte magától dolgozik.
Először meg sem hallom az oktatónk hangját, amikor szól, hogy itt az ideje abbahagyni a rajzolást. Rápillantok a karórámra. Meglep, mennyi idő telt el. Felállok, kinyújtóztatom a végtagjaimat, iszok egy nagy pohár ásványvizet, viccelődök a hátam mögött ülővel. Amikor visszafordulok az asztalomhoz és ránézek a papíromra, kikerekedik a szemem. Sikerült élethűen lerajzolnom magam!
A négy nap alatt készült alkotásainkból mini galériát csinálunk a teremben: az összes rajzot kiragasztjuk a falra. A fejlődés egész egyszerűen bámulatos! A csoporttársaimmal egymás műveit dicsérjük!
Na, most már elhiszitek, hogy tudtok rajzolni? – kérdi a tanárunk.
De hogy lehet ez? – kérdezünk vissza. Nem csináltunk semmi különlegeset! – folytatjuk.
Akár hiszitek, akár nem, az igazság az, hogy eddig is tudtatok rajzolni. Ez a képesség mélyen mindig is megvolt bennetek, a négy nap alatt csak a felszínre hoztuk ezt a tudást. – feleli az oktatónk.
Van még a számotokra egy meglepetésem – folytatja, majd…
Hogy mi a meglepetés, azt nem árulom el. Legyen titok. Te is megtudod, ha elvégzed a tanfolyamot!”
